Évek óta fejemben motoszkált egy pakisztáni utazás, na nem az ország nevezetességei miatt, hanem mert itt található a Karakorum, sok-sok feltáratlan hegyével. Itt található 4 másik nyolcezres hegy mellett a K2, és megannyi, a hegymászás-történelem szempontjából fontos, híres hegy is. Éreztem, hogy ide el kell jutnom egyszer. A hegymászó-válogatott (hegymaszovalogatott.hu) mászásainak tervezése során beszéltünk először a Karakorumról, konkrétan mászó társam által javasolt Nangma- völgy került említésre. Nagyon gyorsan összeraktam fejben az expedíciót, elkezdtem a szervezést. Az elején a hét tagú csapatunk nagyon lelkes volt, majd lassan elkezdtünk fogyatkozni. Nehezen, de végül összeállt az öt főből álló csapat. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem nem fog összejönni ez az út, de mégsem engedtem el a projektet. A sok befektetett energia, a több mint fél éves szervezés, és a 2022-ben betöltött 50. születésnapom szerencsére motivált a megvalósításban. Az expedíció létrejöttéhez szükség volt a MHSSZ kiemelt anyagi támogatására is.
A sikeres utazáshoz az anyagi fedezet mellett szükség volt repülőjegyre, vízumra, a Covid-járvány miatt előírt szabályozások nyomon követésére. A pakisztáni helyzet normalizálódását is figyelemmel kísértük, hiszen tavasszal egy lázongás után kormányváltás történt az országban. Nem utolsósorban a pakisztáni utazás ottani szervezőjével is folyamatosan egyeztetni kellett a változó körülményeknek megfelelően.
A szervezéssel párhuzamosan zajlottak a felkészülések a csapattagoknál, mindenkinél külön. Közös mászásokat csak az indulás előtt tudtunk összehozni, de az, hogy mindannyian részt vegyünk rajta, nem jött össze sajnos.
Végül, június 24-én sikerült felszállnunk fejenként 40kg-mal a Ferihegyről Iszlamabadba induló járatra. Örömmel fogadtuk a hírt, hogy iszlamabadi érkezésünk után pár órával repülhetünk tovább Scarduba, így egy nap alatt megérkeztünk a Karakoram kapujába, a 2400m-en fekvő Baltisztán központjába. Útközben megcsodálhattuk a Nanga Parbat (8125m) fenséges, méltóságot sugárzó tömbjét. Indiai utazásunkhoz hasonló kultúrsokkra számítottam, ehhez képest kellemes csalódás ért Scarduban. Az utcákon a zsúfoltság, hangzavar itt is az élet része, viszont az emberek a „Helomyfriend, howareyou?” után nem nyomultak be a másik intim szférájába. Ha pedig kifejezetten elutasítottam a felajánlott segítségüket, akkor nem zavartak tovább. Egyébként nagyon barátságos, segítőkész, korrekt néppel találkoztunk Baltisztánban. Két nap pihenés, bevásárlás után (a szükséges dolgokat nehezen, de sikerült beszerezni) dzsipekkel indultunk tovább a Hushe-völgybe, felpakolva az alaptáborunk összes kellékével, beleértve szakácsainkat is. Az ötórás út alatt, egy kötelező iratellenőrzés mellett, egy ebédre álltunk meg az utolsó településen, mielőtt beléptünk volna a Hushe-völgybe. A kopár völgyben a kis településeket zöld oázisok jelzik. A gleccserből jövő vizet gondosan elvezetik a teraszos rendszerben kialakított földekre, emiatt a települések környékén zöld a terület (fű, vetés, fák- sok a sárgabarack).
Nemsokára a Masherbrun (7800m) látványában gyönyörködhettünk, ez a hegy a völgy legmagasabb csúcsaként lezárja a Hushe völgyet. Dzsipes végcélunk Kandey település volt 2900m-en, itt egy iskola udvarán pakoltunk le, az éjszakát is itt töltöttük sátrainkban. Kíváncsi gyerekek csapata pásztázta minden mozdulatunkat, az idősek is tiszteletüket tették jelenlétükkel, ritkán jön erre idegen társaság. A vacsorát, reggelit már a kijelölt szakácsaink készítették. Óvatosan fogyasztottuk, mert sajnos már jelentkeztek emésztési problémák az érkezésünk óta. A csapat hangulata már nagyon emelkedett volt a hegyek látványától. Nagyon vártuk a reggelt, amikor teherhordóink segítségével felköltözünk a Nangma-völgybe. Reggel megérkeztek a teherhordók, végül 33 teherhordóra volt szükség a csapat és a tábor összes felszerelésének felpakolásához. A teherhordók fejenként maximum 25 kilogrammot vihettek. A K6 alaptáborát 4000 méteren, körülbelül 10km hosszú túrával, 1000 métert meghaladó szintemelkedéssel értük el, 5 órán belül, viszonylag kényelmes ösvényen gyalogolva. Útközben nagyrészt kopár, sziklás területeken haladtunk, mellettünk a Nangma-gleccserből érkező bővizű patakkal. Ritkán erdős területek is utunkba kerültek, itt száraz fákat gyűjtögető helyiekkel találkoztunk, a völgyben több helyen kövekből kirakott kunyhókat láttunk.
Az alaptáborunkat gyönyörű, havasi gyopárral teli, zöld gyepes helyen állítottuk fel, közvetlenül egy forrásból érkező kis patak mellett. A több ágra szakadt bővizű gleccserpatak morajlása biztosította agyunk folyamatos átmosását. Táborunktól pár méterre gránitfalak hívogattak mászásra, a völgyet minden oldalról falak, hegyek vették körül, 5-6000 méteres csúcsokkal. Szerencsénkre egy rossz időjárási periódus után érkeztünk, felhőmentes, szikrázóan jó időben. Nagyon meleg volt. Táborverés után a csapattagokkal feljebb mentünk a pár száz méterre kezdődő gleccser oldalmorénáján akklimatizáció és a környező hegyek feltérképezésének céljából. Körülbelül 4600 m-ig sétáltunk fel, a K6 (7200m) messziről való megszemlélése után fordultunk vissza. Már éreztük a magasságot, a pulzusunk gyorsabban emelkedett, ami az éjszakai pihenés alatt sem tért vissza normál értékre. A táborban nagyon jó volt a hangulat, nagyon örültünk a szakácsaink által készített savanykás baconos-káposztalevesnek, a zöldéges tészta, rizs, dale szószos fogásnak. A völgyben csapatunkon kívül csak a marhák legelésztek, ritkán madarakkal is találkoztunk. Mormotáknak csak a hangját hallottuk, Ibex(kőszáli) kecskéket nem láttunk, viszont hópárduclábnyomát láttuk a hóban magasan fekvő területen.
A stabil jó idő miatt az akklimatizációt és a feltérképezést intenzívre fogtuk, mert előbb-utóbb várható volt az időjárás változása. Reggel táborunktól északra, az Amin-Brak oldalában indultunk fel, szinte 5000m-ig haladtunk, itt is a mászási lehetőségeket szemrevételeztük, elsősorban a kapott információk alapján. Leginkább a még megmászatlan csúcsokra fókuszáltunk. Kirándulásunk során vettük észre a völgy másik oldalán, a Green-Tower feletti lehetséges mászások célpontjait. Messziről megterveztük a következő napi felmeneteli lehetőségeket a kiszemelt oldalon. Korán reggel, bivak felszereléssel felpakolva indultunk el a néhol derékig érő patakon át. A bivakig végül nem találkoztunk komolyabb akadállyal, így mindenki biztosítás nélkül feljutott. Itt együtt mozogtunk a rólunk filmet készítő csapattal. A bivakba való lepakolás és a felmeneteli lehetőség szemrevételezése után visszatértünk az alaptáborba pihenésre, feltöltődésre. Másnap ebéd után felmentünk a bivakba, ahonnan rövid éjszakai pihenés után hajnali 3-kor hárman, Bencével, Viktorral indultunk fejlámpáink fényében fel a havas emelkedőn, a lejött lavinák nyomain. Csapatunk ekkor nem volt a legremekebb helyzetben, Viktor hasmenés utáni legyengült állapotban, Bence torokfájással küszködött. Marci és Attila fel sem jöttek a bivakba, nem érezték jól magukat. Én kivételesen jól voltam a körülményekhez képest. A bivakból hágóvasban, jégeszközökkel indultunk, az elején a fejlámpáink fényében tudtuk tartani az előre betervezett irányt. A felső hóréteg egészen kemény volt, jól tartott, jól haladtunk. Itt a meredekség 40-50 fok között mozgott. Örültünk annak, hogy előző napon lejött egy nagyméretű lavina, így azon is stabilan lehetett haladni. A felsőbb szakaszon kezdett virradni hajnali 4 óra után, így egyértelmű volt, hogy a havon érdemes maradni, akár a gerincig. A gerinctől jobbra helyezkedett a sziklás csúcstömb. A gerinc alatt már jobbra tartottunk, egy kis nyerget céloztam meg a havas gerinc és a sziklás rész találkozásánál, előtte meredekebbre váltott a terep. Az utolsó traverz résznél a kötelet is elővettük, Bence biztosított. Amint megsütötte a nap az oldalt, rögtön laza szerkezetű hóval találtuk szembe magunkat. Hócöveket raktam be köztesnek.
Körülbelül 10m után elértem a sziklás rész beszállását. Itt vettük észre, hogy a keresztezett hólejtő fent a gerinc mellett már elvált. Így a visszajövetelt elvetettük a felmeneteli úton, hacsak le nem megy a lavina, amíg a sziklás részt másszuk. A sziklán Viktor kezdte bakancsban, hágóvas nélkül. Könnyűnek tűnt indulásnál, de elég nehéz lett tradban mászva (5c-6a) , komplex kötélvezetéssel. 40m körüli hossz után standolt, Bencével parallel másztunk utána. A második hosszt egy érdekes felugrással kezdtem (5c-6a), bakancsban többféle bétát kipróbáltam, végül sikerült onsight lehozni, kb. 40m után én is standoltam. Gondoltam majd Bence lesz a csúcsmászó, végül a csúcs alatt pár méterrel ő is standolt. Bevárt minket, a csúcstömböcske jobb oldalán latyakos hó volt, használhatatlan, direktben pedig sima fal, köztes berakási lehetőség nélkül. Viktor mászócipőben dobott rá pár próbát, egy rövidebb szeget is próbált beverni, eredménytelenül. A tetején sem láttunk ereszkedési lehetőséget, így elvetettük a további próbálkozást és az ereszkedés mellett döntöttünk. Örültünk a csúcsnak (5400m-t mértünk), a sikeres megmászásnak és elsősorban annak, hogy teljesen ismeretlen terepen, komplex útvonalon sikerült gyorsan feljutnunk. Jól működött a csapat, annak ellenére, hogy Bence és Viktor nem volt tökéletes egészségi állapotban, és mindannyian éreztük a magasságot. Ismeretlen terepen kezdtem az ereszkedést, pár méter után beleereszkedtem a semmibe, szerencsére az 50-es ereszkedés vége felé találtam egy következő standhelyet, így folytatni tudtuk az ereszkedést. Három ereszkedéssel leértünk egy havas kuloárba, innen pedig le tudtunk mászni, majd gyalogolni a felmeneteli nyomunkhoz. A bivaknál megpihentünk, összepakoltunk és lementünk az alaptáborba. A tábori konyhát nagyon tudtuk értékelni, megérkezésünk után fél órával már főtt ételt kaptunk a tányérunkba. Az étvágyunkkal nem volt gond, a magasság szerencsére nem befolyásolta.
A jó időnk továbbra is tartott, pihenőnapként Bencével átruccantunk a 400m-el magasabban fekvő szomszédos völgyben található Amin Brak alaptáborához. Itt az Amin Brak és társai 1000 m feletti sima gránitfalaival a nagyfalas mászók paradicsomának számít. Mellette megtalálhatók az 5-6000m-es havas csúcsok is. A pihenőnap után négy mászó a filmes csapattal felment bivakolni 4600m-re, az Amin Brak oldalában kinézett gerinc alá. Korai kezdést terveztünk. Attila továbbra sem érezte magát jól, így nélküle két kettős partiban (Bence – Marci és Viktor – Laci) kezdtük hajnalban a mászást. Erre a napra jó időt ígértek, mint ahogyan a korábbi napokban. Szinkronban haladtunk az elején, jó ütemben, és pár száz méter után, amint nehezebb szakaszok következtek, átálltunk standtól standig mászásra. Grániton mozogtunk, sok helyen lesimult formákkal találkoztunk, jöttek nagyobb repedések, nagyobb SLCD-ink (friend, aktív rugós-pofás ék) nemigen voltak, de megoldottuk. 6a-6b közötti hosszak jöttek, végül egy 6c+-os, amit A0-val sikerült mászni. Eddig sehol nem találtunk bent hagyott felszerelést, ennek a hossznak a kiszállásánál viszont találtunk szeget. Folytatásképpen egy sima reibungos szakasz jött volna, viszont érkezett a vihar is. Eredetileg végig terveztük mászni az egész gerincet, de örültünk a részteljesítménynek is. Viszont egyértelmű volt, hogy menekülni kell lefelé. Így sürgősen elkezdtük az ereszkedést a gerinc bal oldalán a kuloárba. A második 60-as ereszkedésnél, zuhogó esőben eléggé megszorult a kötél, nem sikerült lehúzni, többszöri próbálkozás után bent hagytuk. Másik kötéllel ereszkedtünk még kettőt, leértünk a kuloárba, ahonnan gyalog le lehetett menni. Az alaptáborig meg sem álltunk, csuromvizesen érkeztünk. Az alaptábort is elmosta a hegyoldalból lefolyó sáros víz, szerencsére társaink átmenekítették másik helyre, kis veszteségekkel megúsztuk. Innentől változó időjárást jósoltak, minden napra változó mennyiségű csapadékkal. Attila levonult a hegyről, mert a hegyibetegsége tünetei fokozódtak. Mi pedig 4 napra való élelemmel, 2 sátorral, felszerelésünkkel elindultunk a K6 felé. Kezdetben a bal oldali morénán kényelmesen haladtunk, a bal oldali kanyarban a gleccserpatak átkelés már trükkös volt, utána még a kiszélesedett patakmederben sétálgattunk megpakolt hátizsákjainkkal. Egy hirtelen felugrás után már nézelődni kellett a további lehetőségeken. A meredeken emelkedő gleccser nem mutatott biztató lehetőségeket, maradtunk a baloldali, kőhullásoktól szétesett köves szakaszon, végig a gleccser mellett. Itt eljutottunk addig a pontig, amikor muszáj volt a gleccseren haladni, innentől a hegyoldalból bármikor várható volt lavina kő vagy hó formájában. Összekötözködve haladtunk a hasadékokkal erősen szabdalt, sok helyen pedig hóval fedett hasadékok felett. Elértünk 5300m-en egy sziklás szigetet, és mellette havon felvertük sátrainkat. Egy rövid napot túráztunk a falak irányába a gleccseren a K6 (7200m) és a Kapura (6350m) beszállásának szemrevételezése céljából. Sajnos rossz körülményekkel találkoztunk, úgy a gleccser, mint a falak tekintetében. A gleccseren a hó folyamatosan beszakadt, nehéz volt haladni, nem nyerte el a tetszésünket sem a megközelítés, sem a mászási kondíciók. Ráadásul a csapadék is eső formájában érkezett. Így még egy éjszaka eltöltése után levonultunk az alaptáborba változó időjárás mellett.
Az alaptáborban folytatódott a változó időjárás, eső és rövidebb napsütéses időszakok váltogatták egymást. A jóidős periódusokban kisebb kirándulásokat tettünk a tábor közelében, Bence javaslatára köredzéseket is végeztünk. Rossz időben sátrunkban pihentünk, olvastunk, ritkán filmet néztünk az étkezősátorban.
Egyik napon kevesebb csapadékot jósoltak az előrejelzések, így elindult a kötélmentési akció. Először az ereszkedési vonalon próbáltuk elérni a köteleimet, kb. 10m-el a lógó köteleim alatt egy biztosíthatatlan kémény tátongott, nem vállaltuk. Különböző lehetőségeket kerestünk, végül elvetettük mindet, nem éreztük egyiket sem biztonságosnak. Ha már a köteleim menthetetlennek tűntek, gondoltuk, a kuloáron keresztül felmegyünk a hágóba, innen pedig elérhetjük a csúcsot. Egy havas szakaszt még beszállócipőben abszolváltunk jégeszközök nélkül, utána a vízesés felugrását már nem vállaltuk, így csúcs nélkül lekullogtunk kb. 5000m-ről.
Így teltek a napok komolyabb lehetőség nélkül, amikor megkaptuk a hírt, hogy júl.18-tól várható egy kedvezőidőjárási ablak. Ezt a tőlünk nem messze található nyolcezresekre jósolták, így várhatóan a mi területünkre is érvényes lesz. Ekkor jött az ötlet, hogy 16-án kérjük a teherhordókat, költözzünk le a faluba, utána pedig próbáljuk meg a Bondit peak-et a Hushe-völgy másik oldalán.
16-án leköltöztünk 15 teherhordó segítségével, ment a szokásos méricskélés a 25kg-ra, majd két srác felpakolt fejenként két db 25kg-s csomagot a hordkeretére, szóval ennyit a teherhordók szakszervezetéről. A faluban találtak nekünk egy poros leendő építési területet, itt sátorozhattunk. Találkoztunk a helyi rendőrrel, tőle megkaptuk a minimális információkat a hegy megközelítésével és mászásával kapcsolatban, miközben a házában megvendégelt bennünket. Ő részt vett a korábbi két japán expedíció csomagjainak felhurcolásában az alaptáborba.
Este gyorsan bepakoltunk 5 napra elegendő ételt, hajnalban pedig hátizsákjainkkal indultunk a tervezett hegy irányába. Egy darabig lefele a főúton, majd a hídnál jobbra az átkelés előtt. Eleinte egyértelmű ösvényen haladtunk a patak mellett, vízelvezető csatornákat kereszteztünk itt-ott, azonban egy idő után a nyom nem volt egyértelmű. Valamivel később a patak melletti köveken egyensúlyozva csodálkoztunk a helyi tehenek ügyességén, akik elvileg ezen az ösvényen mentek fel a nyári szállásukra. Amikor pedig az életünkért harcoltunk a rohanó gleccserpatak mellett, akkor már biztosan tudtuk, hogy letértünk az ösvényről. Végül egy nagyköves lefolyáson Bence felszaladt és megtalálta a rendes ösvényt.
Ezekután már eseménytelenül zajlott a felmenet a kihalt pásztorkunyhókig. A kapott információink alapján a három lehetőség közül az egyenest kellett választani, ez egyértelműen a fő völgy volt. Hiába pedzegette Bence a bal oldali völgy végében feltűnő havas sipkát, hárman egyöntetűen elvetettük és sebesen haladtunk tovább egyenesen. Egy gyönyörű erdős területen beiktattunk egy kis pihenőt, itt már látszottak a gleccser felett előtűnő havas csúcsok. Csakhogy ezek között nem találtuk a mienket. A gleccseren haladtunk már javában, mikor észrevettünk egy kis pásztorkunyhót, két emberrel. Örömmel fogadtak minket, angolul nem nagyon értettek, a Bonditpeak-ről kérdezve pedig egyértelműen másik irányba mutattak, mint amerre haladtunk. Először azt hittük valamit félreértenek, de amikor a japánokat is szóba hoztuk, akkor is egyöntetűen ugyanarra mutattak.
Kiderült, hogy Bencének volt igaza (ismét), így sürgősen indultunk visszafele az elágazásig. A nagy melegben, eléggé kiszáradva, nem estek jól a plusz kilométerek, viszont menni kellett, nem fért bele még egy nap. A kunyhóknál kis pihenőt engedtünk magunknak, majd újra erőt gyűjtve nekiindultunk egy meredek emelkedőnek. Nem esett jól, eléggé fáradtan értünk fel. Nem messze voltak az aktuálisan használatos pásztorkunyhók, efelett nemsokkal egy gyönyörű füves-forrásos területet találtunk. Eredetileg továbbmentünk volna az 4400m-en lévő alaptáborig, viszont előttünk állt még egy emelkedő, későre járt az idő, inkább letáboroztunk 4100m-en pihenni. Vacsoránkat elfogyasztva, bőséggel volt lehetőségünk pótolni a folyadékot a forrásból. Kényelmes alvás után korán indultunk, hogy a meleg érkezése előtt minél magasabbra jussunk.
A japánok alaptáboránál csak megpihentünk, folyadékot tankoltunk, majd a jobb oldali oldalmorénán mentünk fel a gleccserre. Itt lepakoltuk beszállócipőinket, bakancsra váltottunk és elindultunk a gleccser jobb szélén, nagy íven. Elvileg itt lehetett volna gyorsan haladni, végig a sziklás rész alatt. A gyakorlatban viszont nem működött, folyamatosan belefutottunk szétesett gleccserszakaszokba, ezért a közép felé próbáltuk kikerülni a hasadékokat. Amikor itt is áthatolhatatlan hasadékokkal találkoztunk, a jobb szélen kerestük a gleccser és a sziklás-törmelékes rész találkozásánál a feljutást. Ez a sáv viszont veszélyes volt, ide felülről érkeztek kőomlások, így inkább a gleccser közepe felé tájolódtunk ismét. Amikor már úgy tűnt, hogy túljutunk az emelkedő részeken és egy vízszintesebb terület következik, ott belefutottunk megint egy áthatolhatatlan szakaszba.
Egész napos melegben küzdés után kb. 5000m-en két gleccserhasadék között tábort vertünk. Próbáltuk magunkat összerakni a következő napi tovább haladáshoz, reménykedve, hogy találunk kiutat a labirintusból. Reggel először egy zsákutcába futottunk, majd egy második próbálkozásnál észrevettünk egy balra haránt kifutó rámpát. Itt már találtunk a japánok által itt hagyott zászlócskát, tehát korábban járt területen mozogtunk. A rámpa után egy technikás felugrás következett, tetején jégcsapos áthajlással, balra kiszállással. A japánok fixkötelezték ezt a szakaszt. Marci vállalta az elől mászást, a fixkötél nem tartott, a hócövekek kijöttek. Sikeres kimászás után már egybefüggő hómezők látszottak, reménykedtünk a gyors feljutásban.
A japánok által használt C2-nél nem álltunk meg, továbbmentünk egy szinttel feljebb egy kényelmes táborhelyre, elneveztük „hungarian balcony”-nak. A neve jelzi a panorámát, amit nyújtott, kezdve a nyolcezresektől a környéken lévőösszes 6-7000-es csúcsig. Késő délelőtt érkeztünk, volt időnk visszatölteni magunkat, ehhez segített a gyönyörű panoráma is a naplementével együtt. Innen elérhető közelségbe került a csúcs, több lehetőség közül válogattunk a feljutáshoz.
Végül a középen haladó, technikailag nehezebbnek tűnő, de objektív veszélyektől kevésbé fenyegetett útvonal mellett döntöttünk. Korai indulást terveztünk. 4 körül virradt, 3 után indultunk, teljes sötétben nem lett volna szerencsés indulni, már rögtön az elején fontos volt a tájékozódás a technikai terepen. Egy kötélen haladtunk, a C2-ben kiderült, hogy egy 60m-es félkötelet hoztunk fel, a másikat lent felejtettem. Szerencsére elég volt, szinkronban tudtunk haladni szinte végig, egy-egy köztest tudtunk elvétve betenni (jégcsavar, hócövek).
Az elején én vezettem, majd Marci átvette a vezetést. Felértünk a csúcstömbhöz, itt elkezdett olvadni a hó, nem tartott, folyamatosan visszacsúsztunk. Viktor vette át a vezetést, a begyakorlott békatechnika segített a felkúszásban, majd Bence folytatta az élen haladást. Itt éreztük, hogy lassan, de felkúszhatunk a csúcsig, a lejövetellel viszont várni kell, amíg ismét használható lesz a meglágyuló hó. A csúcs alatt még találkoztunk egy felugrással, a japánok valószínűleg idáig juthattak fel. Innen balról másztam egy vízjeges felugrást, két rövid hosszban, majd jött egy laza havas traverz jobbra a hópárkányig, itt viszonylag könnyen ki lehetett mászni. Miután mindenki feljött a gerincre, együtt sétáltunk fel a csúcsra. Felemelő érzés volt belegondolni, hogy elsőnek lépünk ennek a hegynek a tetejére.
A csúcson még beleszakadtam egy gleccserhasadékba, szerencsére nem teljesen. Az öröm és a feszültség kitört belőlünk, fantasztikus volt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, gyönyörű idő volt, mindent láttunk. 12:45-kor értünk fel, 5980-5990m közötti magasságokat mértünk különböző készülékekkel (Garmin órák, Suunto óra, Garmin Inreach). Körülbelül négy órát töltöttünk a csúcson, várva a délutánt, a veszélyesen meglágyult havas lejtő stabilizálódását. Enyhe leégés után elkezdtük a lejövetelt. Az első ereszkedés után még járatlan terepen próbálkoztunk traverzálni, nagyon instabil volt, végül szerencsésen elértük a felmeneteli nyomainkat. A kitaposott nyomaink meglepetésünkre egész jól tartottak, óvatosan le tudtunk mászni. A csúcstömb aljába a sötétedés beálltakor érkeztünk. Innen fejlámpával haladtunk a nyomainkban lefelé, az alsó szakaszon egyet ereszkedtünk, a többit lemásztuk. A sátor feletti első felugrást sikerült lefelé is mászni. Éjjel 2-kor értünk a sátrakhoz, kimerülve. Gyorsan befeküdtem a sátorba, többiek még ettek valamit, nekem a pihenés hiányzott a legjobban.
Reggel viszonylag kényelmesen pakoltunk össze, még feltöltöttük magunkat a lehetőségekhez képest. Az elején követtük a feljöveteli nyomainkat, egészen a fixköteles részig. Itt nem ereszkedtünk le a szétesett gleccserre, hanem sziklán ereszkedtünk jobbra három hosszat egy új területre a gleccser mellé. Utána továbbra is jobbra kereszteztük a gleccsert, majd ismét törmelékes sziklán sétáltunk le a gleccser alsó, már egybefüggő szakaszára. Innen már végig le lehetett sétálni, vigyázva a meredek gleccseren meg-meginduló kövekre. Hosszú séta után visszaértünk lepakolt beszállócipőinkhez, és kényelmes sétával jutottunk le az első táborhelyünkre. Ennivalónk, gázunk nagyjából elfogyott, a pihenés nagyon jólesett.
Reggel kényelmesen, vízzel feltöltve magunkat, elindultunk a jól végzett munka elégedettségével a falu irányában. A pásztorkunyhóknál nagyon örültek nekünk, mutatták, hogy figyelték mászásunkat. A faluban már vártak minket, megvendégeltek a helyiek, nagyon örültek a teljesítményünknek.
Még egy napot maradtunk a faluban, felkirándultunk Husheba, megnéztük a Mashebrum-t közelebbről. Majd összepakoltunk, és Scarduba indultunk egy dzsippel. Az utolsó vacsora után erős hasmenés jelentkezett nálam, a Scarduba vezető út is szenvedés volt. Scarduban kezdtük kipihenni magunkat és feltölteni lemerült belső raktárainkat. Repülőjárat nem volt elérhető, így az autós utat kellett vállalni Iszlamabadba. A 12 órás utat végül 24 óra alatt sikerült megtenni egy Toyota Corollával az útviszonyok, útelmosások miatt. Sofőrünk sem volt a helyzet magaslatán. Szerencsére belekalkuláltunk egy tartalék napot, így a hazafelé tartó repülőút már viszontagságoktól mentesen zajlott, kaptunk elég bort a kedves stewardessektől.
Hazatérve kellett egy hét amíg visszaszoktam az itthoni körülményekhez (étel, napi ciklus), végül csak 2,5kg-ot fogytam (családom többnek látta). Kipihenten átgondolva, sikeresnek mondhatom az expedíciót, nemcsak az eredmények szempontjából, hanem a csapat felépülése szempontjából is. Az elején kissé nehézkesen indult a csapat különböző egészségügyi problémák miatt, az akklimatizáció sem történt meg egyszerre. 2-3 hét együttlét után négyen nagyon komolyan összekovácsolódtunk, elértünk egy közösen gondolkodó, cselekvő szövetséget a közös cél érdekében, ami nem más volt mint, a hegymászás. Sok-sok humorral telítve nagyon jól éreztük magunkat, még rossz időben is. A Bondit peak érintetlenségével, mások korábbi sikertelen próbálkozásaival erős motivációt adott. Megmászásához pedig kellett a fokozatosan kialakult szilárd egység, mint együttműködő csapat, itt szükség volt mind a négyünk erejére (fizikális, mentális egyaránt). Közös kötélen mozogtunk, és utólag úgy értékelem, ez volt a sikerünk legfőbb titka, így hatékonyabbak voltunk, mint két külön párosban. Mindig került valaki, aki az élre állt, és így mindannyian együtt jutottunk fel a Bonditpeak érintetlen csúcsára. Életem mászása volt, nem a nehézsége miatt, hanem a hegy érintetlensége miatt. Régi álmom volt, hogy eljussak egyszer a Földnek egy ilyen pontjára, ezért jelenti számomra a világ tetejét vagy akár a végét.